Novelláskötet. Kortárs szerző. Már ez a két dolog így önmagában is új volt nekem, és ehhez még hozzá jött az a különleges írói stílus, amivel eddig még nem találkoztam könyvekben. Minden tekintetben újdonság volt nekem tehát Dragomán György Rendszerújra kötete, de nagyon örülök hogy belevágtam, és bár nem kifejezetten önfejlesztő könyvről van szó - amilyeneket én általában olvasok - mégis úgy érzem, hogy tudtam belőle profitálni. Ma tehát erről a műről lesz szó!
Az ember azt gondolná a novella szó hallatán - legalábbis én ezt gondoltam eddig - hogy könnyed kis történetek, amikben könnyen felveszi az ember a fonalat, egyértelmű gondolatfolyama van, érthető és persze könnyen emészthető is. Hát ezek nem ilyenek voltak. Még az elsőnél azt mondtam, hogy " Hűha, ez nem olyan lesz mint amire számítottam, de érdekes..." Aztán a másodiknál már inkább a "WTF" érzés kerülgetett, a harmadik után pedig becsuktam a könyvet, és szépen betettem az éjjeliszekrényem legalsó polcára. Úgy kb. 5 napig nem is foglalkoztam vele, emésztgettem az olvasottakat, próbáltam értelmezni és értelmet keresni minden sorának, de csak nem állt össze egy nagy kerek egésszé. És itt jöttem rá az én nagy problémámra a könyvvel kapcsolatban, azt vártam hogy kiadjon valami egybefüggő történést az egész (3 novella után...) és legyen eleje, közepe meg vége a sztoriknak, tudjátok, ahogy egy hagyományos regényben tanulta az ember. Na, ezek itt mind felejtősek! Persze minden történet elindul valahonnan, meg történnek is benne dolgok, aztán egyszer csak vége lesz, de általában mindhárom szakasz hiányos, erősen az olvasó képzeletére vannak bízva. Emellett pedig az írásmódnak köszönhetően egy idő után nehéz letenni a könyvet.
Szóval ott jártunk hogy 5 napot pihent a kötet a polcomon, majd rákerestem az interneten, hogy mások vajon mit gondoltak erről a műről, és nagy meglepetésemre, sokan pont ugyan azt, mint amit én is. Néhol ugyanis nagyon felkavaró és lesújtó, nem nagyon találkozunk benne "happy end"-el, néhol süt belőle a rosszindulat, a hátul megbúvó bántani akarás, vagy a jószándék mögé bújtatott ártalom. Igen, a disztópikus talán az egyik legjobb jelző rá, amit olvastam (disztópia=elképzelt negatív jövőkép). Magyarul, a történetek mind valamilyen jövőben játszódnak, némelyik akár igaz is lehet, de azért van sok, ami a képzelet szüleménye, és így-vagy úgy de mindnek negatív végkimenetele lesz.
Valamint a szerző írásmódja mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Van olyan novella, ami ugyan csak 2 oldal terjedelmű, de egyetlen mondatból áll, amit az agyunk ugye próbál megszakítás nélkül befogadni, csak olvasod és olvasod, annyira pörög az egész, szinte pattanásig feszül a történet, pedig tényleg csak röpke 2 oldal az egész, és a végén ott van a lezáró rész, ami vagy félig nyitva marad és képzeld hozzá Te magad amit a történet alapján kigondolnál, vagy a lehető legszimplább befejezést kapja.
Összességében azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnek elrugaszkodni a valóságtól, szeretik ha egy könyv kihívást jelent, és nem feltétlenül nyári limonádé olvasmányra vágynak. Ja, és ha könyvesboltban jártok, és meglátjátok ezt a könyvet, mindenképp olvassátok el - végig! - a címadó novellát, mert az tényleg zseniális!
Ti mit olvastok most?
Anett
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése